Témáink
Sorsfordulók
Színész a békeidőkből
Lenyűgöz a mosolya. És legalább oldja a zavaromat, mivel picit szorongva lépek Bálint András igazgatói irodájába. Azt hallottam, nem szívesen ad interjút, néhányan azt is mondták, úgysem lesz elég ideje a beszélgetésre. Nem ez történik. Megígérte, hát itt van, mondja, majd széttárja a karját, és kérdezi: „Mire kíváncsi?”
Oda én szeretek ülni – mondja bocsánatkérőn, amikor a táskámat egy székre teszem, amely leginkább a filmforgatások rendezői székére hasonlít. Még két lehetőségünk van helyet foglalni, az egyik egy kanapé – erre ülök én -, és az igazgatói szék – ám az túl hivatalos lenne. Így hát a táska költözik.
A Radnóti Színház színművész-igazgatója mindenre figyel. Miután biztosítom, semmit nem kérek, a mobiljával foglalatoskodik, ne zavarja telefoncsörgés a beszélgetést. Róla kialakított képemet erősíti megjegyzése, hogy hosszú ideig nem volt mobiltelefonja, talán három-négy éve van, az internettel pedig kifejezetten nincs jóban, merő lustaságból.
Nevet, amikor elmondom, őt leginkább a boldog békeidőkbe képzelném, és nem a mai modern rohanásba. És rögtön vissza is kérdez, mikor voltak boldog békeidők. Na igen, ezt, ugye, általában a két háború közti időszakra értjük, ám erre is van egy másik válasza.
Nagymamám mindig az első háború előtti időket mondta békeidőknek. Ő horvát származású volt, és Bécsben nevelkedett, még akcentusa is volt – gondolkodik el, majd visszatér a kérdésemhez. - Érdekes, amit mond, próbálok reagálni. Egyrészt nagyon igyekszem lépést tartani a korral, másrészt nem akarom elveszteni a régi értékeket. Minden tevékenységem, minden egyes gesztusom arról szól, hogy ne ugorjak be modern butaságoknak, értéktelenségeknek, de ne is legyek vaskalapos öreg.
Színház
Miközben beszél, időnként a hajába túr, és egy pillanatig sem ül mozdulatlanul. Energikus és gyors, ugyanakkor nyugodt megfontoltsággal beszél, időt hagyva magának, hogy egy-egy mondatot megfelelően átgondolhasson.
Beszélgetésünk a színházra terelődik, már csak azért is, mert véget ért a nyár, és új évad kezdődött. A színházban, amely évszázados történelemre tekint vissza, még mindig ugyanazok az írott és íratlan szabályok vannak érvényben, amelyekre azonban – Bálint András szerint – újra és újra emlékeztetni kell fiatalt és idősebbet egyaránt.
Olyasmire gondolok, mint hogy az ember nem megy kalapban a színpadra, nem eszik a színpadon, elmegy a premierre, részt vesz a társulati üléseken, nem mond rosszat az igazgatóra, a színházára. Valaki előkereste nekem a Városligeti Színház száz év előtti törvénykönyvét. Persze van benne sok túlzás, de fontos dolgok is: például állatot nem szabad behozni a színházba. Nekem mindig volt kutyám, most is van, de valóban nem a színházba való! Száz évvel ezelőtt is a színházba kellett érnie a színésznek fél hétre, az első csengetésre. Aztán negyedóránként elhangzott még két csengetés, és hét óra hét perckor elkezdték az előadást. Ez ma is így van, csak nem csengetnek, hanem az ügyelő figyelmeztet. Ezer dolog van, ami változik a világban, de vannak szabályok, amelyek nem változhatnak.
Változó idők
Azt is megtudom, a régi könyv előírja, a színésznek színpadon csak homlokon vagy arcon szabad csókolni a partnernőjét, szájon nem. Száz éve, bizony, még Rómeó és Júlia sem csókolták meg valóban egymást. Ma azért megengedett talán, mert szabadabb, szabadosabb lett a színház? Vendéglátóm a fejét rázza: nem a színház, a világ lett sokkal szabadosabb.
Azt mondják, régen a színház kaszárnya volt és kupleráj. A kuplerájnak nem a rendetlen, hanem az erotikus értelmében. Ám a mai színházra már egyik sem igaz. Már nincs rend, és nincs az a gyönyörűen szabados élet. Mert megváltozott a világ. Ám a színház mégiscsak meg kel, hogy őrizzen valamit ebből a régiességből.”
A hagyománytisztelet persze nem csak a hivatástudatból táplálkozik. A harmadik generációs értelmiségi művész tiszteli felmenőit. Számomra pedig nagyon érdekes, hogyan lesz az építész nagypapa, orvos édesapa és vegyész édesanya utóda színész. Bálint András előrehajol a széken, és kérdez: azért az építész az művész is, nem?
Család
De nem tudom, egyszerűen így alakult. Egyrészt nagyon hiszek a családban, másrészt az autonómiában. Engem sem gátoltak. Amikor apámnak elmondtam, hogy színész akarok lenni, azt válaszolta, rendben, de gondold meg, hogy ha közepes orvos leszel, attól még lehetsz nagyon boldog ember. De a közepes vagy átlagos színész nem lehet boldog.
A gyerekeimen is azt látom, hogy minél kevésbé szólok bele a dolgaikba, annál jobb. Sokszor kérdezem tőlük, hogy mikor fogtok már fellázadni ellenem? Ők meg nevetnek, amikor ezt mondom.
És az almák nem estek messze a fájuktól. Bár inkább az édesanya – Deák Krisztina filmrendező – volt hatással rájuk, hisz mindketten a filmvilágban keresik helyüket. Persze, művészszülőktől gyakran halljuk: jaj, csak azt ne! Hiszen amikor az ember már ismeri a nehézségeket, szeretné megkímélni a gyerekét.
Amikor én jelentkeztem a főiskolára, minden nagyon más volt. A színház és a színész szabadabb volt. Hamarabb kapott útlevelet és autókiutalást, protekciója volt a hivatalokban, ha igazoltatta a rendőr, művész úrnak szólította, pedig akkoriban az „urazás” nem volt divatban! Kivételezett helyzetben voltunk. Én akkor úgy fogalmaztam, hogy a színész az étteremben vendég, a boltban vevő, a hivatalban ügyfél, vagyis úgy bánnak vele, ahogy mindenkivel bánni kellene. Híresek voltunk. Amint szerepeltünk a televízióban, ismertek lettünk.
Ha már a televízióról beszélünk, meg kell említenem a másik mesét, amelyből emlékszem rá: Tündér Lala kedves története. A mese említésére újabb nevetés a válasz, neki már jó régen nem jutott eszébe ez a film. És máris egy újabb érdekességgel leszek gazdagabb. Kiderül, a mesét épp aznap forgatták a Krím-félszigeten, amikor Farkas Bertalan az űrből integetett nekünk.
Komolyra fordítva a szót arról beszélünk, akkoriban nagyobb volt a tekintélytisztelet, ám korántsem biztos, hogy az jó volt úgy. Hiszen, ha egy befolyásos pártember valamit állított, azt senki nem vitatta. Ma pedig mindent meg lehet kérdőjelezni. András újra előredől, és a szemembe nézve kérdezi: Ám valóban mindent meg lehet kérdőjelezni?
Ezen egy ideig csendben töprengünk, majd felteszem a kérdést, ha már a tiszteletnél tartunk, hogyan működik egy személyben a színész és az igazgató.
Vezetni nehéz
Nehezen. Az igazgató tárgyilagos, diplomatikus, bölcs, megfontolt, óvatos, határozott. A színész hevülékeny, ideges, bizonytalan, feszült, összevissza beszél.
De elég régen vagyok már igazgató, idestova huszonkét éve. Kialakítottam egy formát, egy szerepet, ám nem vesztettem el a személyiségem fontos részeit – most rajtam a sor, hogy mosolyogjak, amikor az íróasztal lapján szabályosan, alulról lekopogja állítását -, hogy figyelek, igyekszem kedves lenni, tehát megpróbálom megtartani a fontos emberi tulajdonságaimat, igazgatóként is.
Picit komorabb lesz a légkör, amikor arról beszélünk, az igazgatásnak vannak árnyoldalai is, hiszen ő az, aki adott esetben közli egy-egy kollégával, a közös munka sajnos, véget ér. Nehéz elképzelni, ahogy ott ül, az íróasztal mögött, és lehetőleg kíméletesen, de őszintén beszél munkatársaival. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, ám egy fejrázással ő gördíti tovább a beszélgetést:
Figyeljen, ahhoz, hogy a színház jó legyen, folyamatosan megújuljon, időnként változásokra van szükség. Mióta itt vagyok, legalább négy társulatom volt már. Igen, ezek pokoli pillanatok. Viszont én ezt tudom. Össze tudom egyeztetni a színészt és az igazgatót.
Filmek és szerepek
Hátradől a „rendezői” székben, újra a hajába túr (beszélgetésünk kezdete óta már sokadszor), én pedig a széket nézve kérdezem: amint játszik, képes újra „csak” színésszé válni, és alárendelni magát a rendező utasításainak?
Idén nyáron egy harmadéves filmrendező szakos hallgató filmjében közreműködtem. Azt mondtam neki, hogy mindent megcsinálok amit kér, mindent, amit tudok. Ilyenkor teljesen alázatos színész vagyok.
Legyünk csak őszinték, volt a pályámnak egy olyan szakasza, amikor azt hittem, hogy okos vagyok, de csak okoskodtam. Rémes volt, mindent jobban tudtam. És aztán időnként rám szóltak. Szabó István első öt filmjének főhőse voltam, és az utolsóknál folyton belebeszéltem: miért hívták a kollégát tízre, amikor délig nincs is rá szükség, hol a kellék, miért késik a taxi, meg ilyenek. Pista csóválta a fejét, és mondta, hogy Andris, neked producernek kéne lenned! És tessék, az lettem, producer, vagyis igazgató.
Főiskolásként a legendák – Básti Lajos, Bessenyei Ferenc vagy Sinkovits Imre – mellett léphetett színpadra, még kisebb szerepekben. Mensáros László partnereként atyai jóbarátot nyert a kiváló művész személyében. Ma ő az, akire tisztelettel tekintenek a fiatalok, és nem csak az igazgatót ismerik el. Hogyan is szólt az apai intelem? Az átlagos színész nem lehet boldog.
Babits, Arany, Márai, Kosztolányi, és húsz év után újra Radnóti megformálója pedig boldog ember...
Szerző: Becze Szilvia
Lapszám: 2007. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése