2011. február 14., hétfő
Psota Irénnel beszélget Konrád György
Témáink
Sorsfordulók
Ne érezd, csináld!
Psota Irénnel beszélget Konrád György
– Ki volt Psota Irén, amikor megismerte Makk Károlyt?
– Elsőéves főiskolás voltam a Színművészeti Főiskolán – ami mára egyetemmé minő¬sült –, akkor váltam el első szerelmemtől, Seregi Lászlótól, aki koreográfus. Neki nem sikerült a Képzőművészeti Főiskola, nekem viszont a színművészeti igen. Elkezdődött a tanulás, meg egyáltalán a főiskolai élet és Karcsi kiszúrt engem. Elkezdett utánam járogatni – akkor éppen hárman jártak utánam, de Karcsi volt a legkitartóbb.
– Mivel verte őket?
– Karcsira az volt a jellemző egész négy évünk alatt, hogy nem lehetett elbújni előle. Ha ő akart, megtalált a sírok legmélyén is eltemetve, kikapart és használt...
– Mit akart magától Karcsi?
– Kiválasztott, megkeresett, megvárt a színház hátsó kijáratnál és elvitt. Nagyon jól voltunk egymással, de soha nem sejtettem, hogy Karcsi annyira introvertált. Én meg extrovertált, és mind a ketten patások: ő Bak, én meg Kos. Akkor is gondolhattam volna, hogy összerúgjuk a port. Nem sejtettem, hogy Karcsi nagyon okos – akkor éreztem ezt, amikor segített a vizsgáimban a főiskolán. Ahogy összerakta nekem a tételeket, ahogy segített egy vizsga előtt, például másodéves koromban költött egy verset: „Itt látja kedvesem e kórházat elölről / e falucskában élek és álmodom egy nőről / legalább tudatnád azt az egyet postán / édes kis Irénkém, átmentél a rostán / és nem is tudom persze, hogy miért ülök még itt / hogy ha Pestre men¬nék, láthatnám a Hédit...” (nevetnek) De én nem tudtam, hogy Karcsi ennyire befelé forduló. Azt sem tudtam, hogy ő egyetemet végzett, bölcsészetet.
– Nem beszélt magáról?
– Nem. Éltünk, jól éltünk. Tudtuk egymást. Jól voltunk egymással. Én főztem neki, bár ínhüvelygyulladásom volt, cipeltem haza az ennivalót.
– Gyengéd volt? Kedves volt?
– Hallom a kérdést, hallom, hallom. (nevet) Erre csak az a jellemző szó, hogy amit ő akart, az úgy történt. Erre csak ennyi. Most nem akarok beszélni a gyerekeinkről. Mert lettek volna...
– Ő akarta? Maga színésznő akart lenni.
– Én igen, ő nem akarta.
– Megismerte az édesanyját?
– Jaj, hát imádtam az édesanyját, ő is nagyon szeretett engem. Nagyon. Miután arról volt szó, hogy szeptemberben összeházasodunk, kiderült, hogy Karcsinak van valakije, elmentem az édesanyjához és vigasztalt. Aztán felmentem Karcsihoz, valami albérleti szobában lakott, álltam ott és azt mondta: „Most egy kicsit szeretnék még ugrálni”, azt mondta, „ugrálni...” Hazamentem és összevissza sírtam magamat. Egy hónap múlva elvette a Krencsey Marianne-t feleségül Előtte még egyszer lent voltam a forgatáson a Balatonnál, de éreztem, hogy van valami közöttük. Az volt a: érzésem, hogy ők valók egymáshoz képileg: Marianne és Karcsi.
– Hogyan? Mondja csak ezt még egyszer…
– Képileg. Mert Marianne is olyan kis formás, kerek, ilyen szőke, és Karcsi is olyan kisfiús. Úgy éreztem, hogy egymáshoz valók. Én meg nem is szóltam semmit, csak belehaltam.
– Maga nem volt hozzá való?
–Azt hittem, hogy Karcsinak a vékonydongájú, de jó mellű csajok a típusai.
– De hát maga is pont ilyen...
– Azért mondom. (nevet) Aztán kiderült számomra, hogy inkább a vékonycsontú melles valakik: Dőry Virág, Emese (jelmeztervező) és a volt felesége. Az volt az érzésem, hogy ebbe nem szabad beleszólni, ha belehalok, hát belehalok. Istenem, ez a dolgom egy elmúlt ügy, egy elmúlt kapcsolat, de Karcsi olyan aljas volt...
– Aljas?!
– Aljas!!! Képzelje el, hogy már szakítottunk, már elvette Krencseyt és én meghal¬tam százszor. Eljött a színházba, a kis Madáchba és azt mondta: „Nem akarok tőled semmit, csak eljöttem megnézni, hogy nincs-e valakid, mert abba beleőrülök...” (nevet)
– A kertész kutyája volt?
– Igen, teljesen, abszolút.
– A maga színészi erejéről mit mondott?
– Utólag nagyon szépet... 1987-ben, az első könyvem alkalmával nagyon szépen nyilatkozott. Tudtam, hogy tart valamire. Na most ezt megint nem tudom, hogy is mondjam el. Van Karcsinak ez a Szerelem című filmje...
– Déry Tibor a Két asszony és a Szerelem című két novellája együtt, abból készült a film.
– Igen. Az asszony, a Böbe szerepét Karcsi nekem akarta adni. Megkért, felkért, de aztán éveket kellett várnia az engedélyre, hogy megcsinálhassa a filmet.
– Törőcsik kapta meg a szerepet.
– Egyszer csak kaptam egy levelet tőle, hogy ne haragudjak, de Törőcsik fent van...
– Hol fent?
– Fent. Fent van... Ő meg nincs fent, mármint Karcsi, én meg egyáltalán nem va¬gyok fent, és ne haragudjak, hogy a Törőcsikkel játszatja el a Böbe szerepét...
– Hírességben? Presztízsben?
– Persze, persze. Ő fent van, Karcsi meg nem volt fent, én meg még lejjebb voltam, akkor... Nekem volt ígérve a szerep, a Böbe szerepe. Erről levelem volt.
– Már nincs meg?
– Nem tudom... Ez harc volt az ő életéért, a szakmájáért, nem tudom. Én nem ve¬tem meg ezért őt.
– Karcsi azt gondolta, hogy maga jobb lenne?
– Persze! Azért adta eredetileg nekem ezt a szerepet! Nem tudom... Egy ember, persze...
– Küzd, küzd...
– Küzd. Igen.
– Mikor fejeződött be a kapcsolatuk?
- Akkor fejeződött be a kapcsolat, amikor ő megnősült. Előtte pár hónappal már... Amikor azt mondta, ugrálni szeretne...
– Kikérte a maga véleményét különböző dolgokra, hogy tetszik vagy nem tetszik?
– Te, idefigyelj, ez egy szerelem volt... Nem tudom, hogy kérdezte-e, kérdezett-e valamit... Szerettük egymást. De adott a véleményemre, sőt, azt hiszem, hogy valamiről, valami moziról, vagy színésznőről véleményt mondtam, arra felkapta a fejét. Értékelte az agyamat is... Ez a dolog négy évig tartott. Fájdalmas négy év volt, sok sírással... Igen. Nem úgy emlékszem vissza az együtt töltött időszakra, hogy boldog korszak volt, nem. Sőt, egyszer valamin összevesztünk, akkor a Duna-parton laktunk, és felöltöztem, el akartam menni. Ő meg mondta, hogy nem mész el, én meg mondtam, hogy elmegyek, nem érdekelsz, elmegyek és pofon vágott, azóta nincs egy fülem... Igen.
– Teljes pofon volt?
– Igen. Letérdeltem – például azt is neki köszönhetem –, és abban a pillanatban olyan erővel kezdtem el jajgatni és közben mondtam (színpadiasan) Jaj, jaj, hogy én milyen... isteni tragika leszek... (nevet) Mindenből lehet tanulni. Tőle tudtam meg a pofonja után, hogy egy nagyon jó tragika leszek.
– Tetszett magának a film, amit együtt csináltak? A Ház a sziklák alatt?
– Nagyon.
– Hozott ki magából olyasmit, amiről nem tudott azelőtt?
– Nem biztos, hogy nem tudtam. Még nagyon a kezdetén voltunk, próbáltam csinálni: borotváltam, lábat mostam, permeteztem, Balaton, vizet cipeltem. Mindent... megvertek, leestem... nagyon jó volt. Tudod mi volt az érdekes?
– Mi?
– Akkor volt a legtöbb férfi az életemben. Sündörögtek körülöttem, amikor púpos voltam.
– Maga akkor mással élt?
– Várj egy picikét! Hogy akkor volt-e a nagy szerelmem, a férjem? A második férjem, igen, ő volt! Az a tervező, igen. Karcsi jó volt ezekkel a fiúkkal.
– Mégis, a barátság tartott valamiért.
– Igen, igen. Mellettem volt akkor is, amikor a férjemet, akit nagyon szerettem, a második férjemet elvesztettem. Az is ilyen kicsi volt, olyan kisfiús, ezeket szerettem én.
– Mondja, Irén... Látta a különböző filmeket, amiket Karcsi csinált?
– Igen, el voltam ragadtatva.
– Mit tart bennük különösen jónak vagy életképesnek, olyannak, ami megáll a lábán egy idő után is?
– Nem is tudom, hol kezdjem. Az érintés. Karcsiban az érintés... Na ez volt köztünk is...
– Jó a keze.
– Nem a keze érintése, hanem az „érintés". Az egyáltalán érintés. Nem manuális, hanem az érintés maga. Ez nagyon fontos Karcsinak.
– Ezt a filmjeiben is érzi?
– Hogyne! Mindegyik filmjében ott van. Vagy a peremen, vagy középen, de ott van.
– Álmodik néha róla?
– Nem tudom. Sokat sírtam miatta.
– Ha a mennyországban találkoznak – tételezzük fel, hogy ott találkoznak –, akkor mit fog mondani neki?
– Szeretlek kedvesem. Nem, nem tudom. Kedves nekem Karcsi.
– Ha mindannyian odamegyünk, ahova el kell mennünk, és azt mondják, hogy egy nő csak egy férfit hozhat – monogámia van a mennyországban –, akkor maga kit vinne magával a férfiak közül?
– A kutyámat… (nevet)
– A Zsuzsit…
– A Zsuzsit… igen, aki fiú… őt vinném…Lapszám: 2007. április
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)